Vékás János, az Újvidéki Rádió belpolitikai rovatvezetõje - Csorba Bélával és Ágoston Andrással együtt - az egyik kezdeményezõje a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége megalakításának. A szervezet céljairól, a 330 ezres jugoszláviai magyar kisebbség helyzetérõl Újvidéken nyilatkozott lapunk munkatársának.

- A Vajdaságban a háború után létezett vertikális szervezõdés az akkori viszonyok közepette hozott eredményeket a nemzeti kisebbség érdekvédelmében. Sok olyan akciót szervezett, amely elõsegítette a kisebbségi érdekek érvényesítését. Ilyen volt az írástudási akció, a mûvelõdési otthonok létrehozása és sok más. Az ötvenes évek közepén szûnt meg ez a szervezõdési modell, átadva helyét az úgynevezett integrált önigazgatásnak. Ez nemcsak a nezetiségi érdekszervezõdésben, hanem az egész társadalomban atomizálódáshoz vezetett, nem bizonyult hatékonynak. A Vajdaságban sajnos nem volt módszeres kutatómunka a nemzeti kérdésben, ám van néhány beszédes statisztukai adat. 1961 és 1971 között a magyar nemzetiségûek lélekszáma öt százalékkal csökkent, a következõ évtizedben pedig további tíz százalékkal. Ugyanilyen tendencia érzékelhetõ a többi itteni nemzetiségnél is.

- S ön szerint ez nagyobb mérvû annál, ami természetes asszimilációnak nevezhetõ?

Tisztázni kellene, hogy mit jelent az asszimiláció, s mit ennek természetes változata. A Vajdaságban sokan kétségbe vonják magának az asszimilációnak a létezését is. Bizonyos politikai körök módfelett idegesen reagálnak e szó hallatán. Én azt mondanám, hogy legfontosabb a kisebbségi jogok és lehetõségek biztosítása, s ha ezeknek híja van, akkor a nemzetiség asszimilációs kényszerhelyzetbe kerül. De azért a Vajdaság sosem volt Románia. A Vajdaságban nemzetisége miatt fizikai létében senki sem fenyegettetett, bár elõfordult, hogy a kisebbségek nemzetiségi azonosságát megkérdõjelezték. Ez óriási különbség, de ma már Európában nem a volt Romániához kell ezt mérni. S a magyarok lélekszámánál is gyorsabban csökkent a magyar iskolák és a magyarul tanulók száma.

- Korábban egy ilyen kezdeményezésre semmilyen lehetõség nem volt - ennél sokkal kisebb dolgokért is nacionalistának bélyegezték volna az illetõket. Alig néhány éve itt még hosszú névsorok készültek a "nacionalistákról", és a nacionalizmus elleni harc ürügyén leszámoltak az értelmiség ama részével, amely a posztsztálinista hatalmi struktúra ellen, egy szabadabb társadalmi viszonyrendszer mellett volt. A vajdasági politikai fordulat révén megdõlt a hierarchikus vezetõ garnitúra a tartományban, fellazultak a hatalom eresztékei. Most tehát nagyobb esély van egy ilyen kezdeményezésre.

- Volt azért konkrét elõzmény is.

- Igen, a szerbiai oktatási törvény tervezete. A szerbiai alkotmány módosításával Szerbia teljes mértékben kiterjesztette államiságát a két tartományra, Kosovóra és a Vajdaságra. Így - szerintünk - felvállalta a nemzetiségi ügyek felelõsségét is. Megkezdõdött a tartományi törvények felváltása köztársaságiakkal, így az oktatási törvényeké is. Az elsõ tervezetek távolról sem voltak szerencsések. Például minimum harminc, utóbb tizenöt jelentkezõhöz kötötték az anyanyelvû osztályok indítását. A törvénytervezetek társadalmi vitájában észrevételeinket nem vették figyelembe, néhány közülük nem is jutott el az illetékesekhez. Erre Csorba Béla író, a magyar tanszék lektora kezdeményezte, hogy a vajdasági íróegyesület szervezzen vitát errõl a szerbiai illetékesek részvételével. Kiderült: az utóbbiak támogatólag viszonyulnak javaslatainkhoz, de hát elõször hallanak róluk. Volt még egy ilyen tanácskozás, s itt merült fel a gondolat, hogy indítványainkat aláírásgyûjtéssel nyomatékosítsuk. Ágoston András meg is írta a petíciót, amit egy héten belül 17 ezer ember írt alá. S a tervezetek mostani állásában már nincsen ilyen kvóta.

Ekkor merült fel: ne eseti, hanem intézményes módot keressünk arra, hogy nemzetiségi közösségünk kifejezhesse érdekeit. Így jött létre a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. A tizenegy tagú kezdeményezõ bizottság december 18-án a céljainkat tartalmazó dokumentumot benyújtotta - regisztrálás céljából - a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége vajdasági egyeztetõ bizottságának. (Jugoszláviában egyelõre e szervezet, a népfront jogosult az egyletek bejegyzésére. Ennek egyik újvidéki vezetõje közölte munkatársunkkal, hogy jelenleg vizsgálják a kérdést. - A szerk.) Noha az egy hónapos válaszadási határidõ eltelt, érthetõ, hogy még nincs válasz: a rohamosan változó jugoszláv politikai színképben ennél nagyobb gondjai is vannak a politikai vezetõknek. Az tény, hogy az utóbbiak eddig legfeljebb általánosságban bírálták a nemzetiségi alapú szervezõdést. Annál ingerültebben fogadták az aláírásgyûjtést: Topolyán például a községi párttitkár felháborodott, szerinte ez csak zavarkeltés, mert a nemzetiségi kérdés már abszolút megoldott. A rendõri és hatósági szervek viszont ez ügyben semmilyen módon nem lépték túl hatáskörüket, s ez biztató jel.

- Két aggály között vagyunk Magyarországon. Eddig inkább az volt jellemzõ, hogy keveset törõdtünk a határon túli magyarokkal. Most ezt igyekszünk helyesbíteni, nem átesve a ló másik oldalára. Ám ez is elõfordulhat, avagy a szomszéd államok így értelmezhetik szándékainkat. Ön szerint hol a helyes út?

- Kétségtelen, hogy egy állam köteles gondját viselni a határain kívül élõ kisebbségeknek. Ezt Jugoszlávia is tette, s ha netán eddig nem tette volna eléggé, akkor a jövõben még jobban kell erre figyelnie. A mostani történelmi változások esélyt kínálnak arra, hogy a kisebbségi lét korszerû elvek és formák alapján szervezõdjék. Tudjuk, Budapesten is átszervezték az ottani kisebbségekkel és a külföldön élõ magyar kisebbségekkel kapcsolatos munkát, s új érdekvédelmi szervezetek alakulnak, amelyek az eddiginél gerincesebben és hatékonyabban képviselik a magyarországi nemzetiségek érdekeit. S mi támogatjuk azt, hogy például a jugoszláv állam, a sajtó fellép a magyarországi délszlávok érdekében. Ugyanez elvárható Budapest és a kisebbségi magyarok dolgában is.

Alapvetõen viszont abban reménykedünk, hogy a most formálódó Európában végleg lezárul az a korszak, amikor - évszázadokon keresztül - a határok ide-oda tologatásával akarták a nemzeti- nemzetiségi kérdéseket megoldani. S elérkezünk egy olyan korba, amikor csökken a határok jelentõsége, s olyan európai közösségben élünk, amelyben magától értetõdõ lesz az önazonosság. A Vajdaság is egy olyan szellemi egység, amely mindig Vajdaság marad: sokszínû, s ettõl gazdag. Nekünk azt kell szorgalmaznunk, hogy a reformfolyamatok civilizált állapotokat teremtsenek. Az már személyes álmom, hogy mégsem holmi utópia a kossuthi dunai konföderáció, de legalábbis a határok légiesítése.